Hat hónap szabadság

 

Azt kell, hogy mondjam, receptre írnám ki mindazoknak a szabadságot, akik már jó ideje küzdenek szüntelenül. Ugyanis ebben az időszakban sokkal nyugodtabb vagyok, mert végre nem arról szólnak a mindennapok, hogy mikor kell vizsgálatra menni, mikor fog megjönni és nem kell azon aggódnom, hogy időben bele férünk-e abba az adott hónapba. Ezalatt az idő alatt többször is el tudtunk menni kikapcsolódni és pihenni wellnessezni. Tudtam magammal is törődni, mert ezt is fontosnak tartom, hogy ne feledkezzünk meg magunkról annyira, hogy olyan alapvető dolgokat hanyagoljunk, mint fodrászhoz menni vagy esetleg beülni egy relaxáló arckezelésre. Mindentől függetlenül ez a hat hónap is egy hullámvasút a számomra, ahol egyszer fent, egyszer pedig lent érzem magamat. Általában végletesen élem meg az érzelmeimet, ritkán érzem magam kiegyensúlyozottnak. Vagy nagyon jó kedvem van, vagy kifejezetten rossz. És ilyenkor a bánat néha erőt vesz rajtam, ahogyan most ez idő alatt többször is. Nem tudom, honnan törnek elő ezek az érzések, de ismét egy hullámvölgybe kerültem, ahonnan nehéz kiszabadulnom. Vajon a történtek miatt érzek így, mert mégsem dolgoztam föl mindent, vagy egyébként is ezek az érzések csak úgy jönnek belőlem? Sebzett a lelkem, ami már soha sem fog meggyógyulni csak állandóan szinten tudom tartani? Meddig kell még így élnem az életemet, azt nem tudom, de ha boldog leszek, akkor is üldözni fognak ezek a gondolatok? Sokszor gondolkodom az idő múlásán, hogy mennyire felgyorsult minden, de a történetünk, mint egy lassított felvétel. A világ megváltozott, félelmetes helynek látom, és nem tudom, hogy hogyan szabadulhatnék ki innen. Csak menekülnék. Legszívesebben fognám a családomat és elmennénk egy olyan helyre, ahol nem ér minket semmilyen negatív érzés vagy történés. Egy olyan helyet teremtenék magunknak, ahol minden biztonságos, barátságos, meleg és boldog. Talán csak menekülök a valóság elől egy álomképet keresve, ahol nem érzem azt amit, és nem jönnek ezek a borúsan szomorú gondolatok. Az elmúlt időszakban voltam lent, majd fent, de most ismét meg kell élnem ezeket a mélységeket is úgy tűnik. Őszintén, nagyon is jól jön most ez a szünet és néha azon kapom magamat, hogy nem akarok vissza menni a klinikára. Elölről kell kezdenünk minden vizsgálatot mivel lejárt mindennek az érvényessége, de semmi erőm hozzájuk már. Nem tudom, hogy haragudjak-e magamra, amiért ennyire jó érzés, hogy nem kell menni, vagy engedjem meg magamnak, hogy ezt is meg tudjam élni a maga formájában. Tudom, hogy ha nem folytatjuk, az azt jelentené, hogy vége van, és ezt nem akarom, de bárcsak könnyebb lenne a helyzetünk és ne ez lenne az egyetlen járható út a számunkra. A minap volt egy álmom. Mostanában sok élénk álmom van, amitől gyakran úgy érzem, nem vagyok elég kipihent, hiszen egy másik életet élek az álmaimban. Csak emlékképek maradtak meg, de arra tisztán emlékszem, hogy valaki azt mondta nekem, hogy két őrangyalom is van. Nagyon spirituális beállítottságú vagyok és hinni szeretnék benne, hogy van segítségem odaföntről, és mégsem vagyok olyan elhagyatott, mint ahogy azt sokszor érzem. Ez egy szép gondolat, akár igaz, akár nem, ugyanakkor a hitem és kitartásom az, ami mindig előre visz bennünket, történjék bármi is. Ezidő alatt nem csak pihenni igyekeztem, hanem kicsit háttérbe vonulni is és kívülről, összességében tekinteni az elmúlt időszakra és magunkra is. Hogy meddig szeretnék elmenni és pontosan hogyan. Ismét bejelentkeztem a pszichológusomhoz, akihez szinte már haza járok. Számomra ő egy olyan személy, aki képes megnyugtatni és objektíven látni a helyzetemet, bármiféle részrehajlás nélkül. Mindig segít abban, hogy ne egy álomképet kergessek a világról, hanem a maga valójában figyeljem azt. Sokszor sajnos hajlamos vagyok elveszni a gondolataimban, és néha ezek a gondolatok nem mindig a valóságot tükrözik, hanem csak a bennem lévő negatív érzelmek próbálnak védeni engem, olyan világot teremtve számomra, amelyben elmélyülhetek, viszont ezek elszakítanak a valóságtól és a valóban fontos dolgoktól. Érdekes módon, ahogy a figyelmünk nem a vizsgálatokra terelődnek, úgy jobban előtérbe került a kapcsolatunk is, hogy mennyire megtépázta ez az elkeseredett küzdelem, amelyben már több éve vagyunk. Őszintének kell lennem, hiszen ez is hozzá tartozik az úthoz. Nem minden kapcsolat éli túl ezt a mély fájdalmat, hiába próbálunk összetartani és támogatni egymást, egy idő után elfáradunk mindannyian. Be kell vallanom, hogy én is elfáradtam és szívesen vennék ki egy kis szabadságot, de úgy mindenből. Talán egyedüllétre van szükségem, talán csak időre. A hétköznapok egyébként is minden kapcsolatban egy idő után bekebeleznek, de mikor egy kimondatlan és megoldhatatlannak tűnő fájdalom van közöttünk, az talán még nagyobb nyomást helyez ránk. 

A következő időszak viszonylag nyugodtan telt az életünkben, ide oda azért eljártunk, programoztunk, építettük újjá a kapcsolatunkat lényegében. Kitaláltuk, hogy több kikapcsolódásra is szükségünk lenne, ezért lefoglaltunk egy nyaralást is ennek érdekében. Nagyjából egy hónappal a pihenő előtt észrevettem, hogy két ciklus óta valami nincsen rendben a menstruációimmal. Fájdalmaim nem voltak azonban, de az egyik vérzésem csak egy napig tartott, majd a rá következő ciklusom már csak húsz napos lett, és szintén rövid ideig tartó vérzés jellemezte. Ezután mintha úgy éreztem volna, hogy a jobb oldalon a jobb petefészkemnél egy ismerős és aggasztó nyomó érzést tapasztalok. Bejelentkeztem a nőgyógyászomhoz, mivel amúgy is esedékes lett volna az éves rákszűrés, így ezzel együtt kértem, hogy nézze meg ezt a furcsa érzést is. Elmondtam neki, hogy hasonlót éreztem akkor is mikor a bal petefészkemben növekedett egy endometrióma. A vizsgálat során beigazolódott a megérzésem, a jobb oldalon egy 21x19 mm-s endometrióma ábrázolódott ki a monitoron. Mellette egy szintén 21 mm átmérőjű folliculus, azaz tüsző volt látható. Természetesen az összenövések már a műtét utáni időszakban jelen voltak újból, de az, hogy megint ott tartok, hogy cisztát nevelgetek teljesen elkeserítő, és összetörtem. Pontosan tudom mit jelent a későbbiekre nézve egy újabb ciszta. Ismét ciklusról ciklusra nőni fog, előbb utóbb elérve azt a méretet, ami már fájdalmat fog okozni, majd hamarosan újabb műtétre kerülne sor, már előre látom. Ki tudja, hogy mire megyünk vissza a klinikára mekkorára nőhet addig, ismét fájdalmas napok elé nézek-e majd ezzel együtt. Elfáradtam, és megint úgy érzem, hogy az élet valamiért nem akarja, hogy nekünk gyerekünk legyen, legalább is nem ilyen úton. Ha hiszünk abba, hogy minden úgy lesz ahogy lennie kell, akkor ennek is okának kell lennie, hogy miért nem tudunk tovább lépni ebből a megrekedt állapotból. Valamelyik nap már azon járt az eszem, hogy hogyan hozzam föl férjemnek azt a témát, hogy mi lenne, ha elindítanánk az örökbefogadási folyamatot. Már eljutottam lélekben és fejben is arra a pontra, hogy elfogadjam, ez nem a mi utunk és hiába próbálkozunk nem fog menni.

Június 21-én végül nehéz szervezés árán de sikerült eljutnom hematológushoz is. Bevallom nem tudtam, hogy pontosan mit takar ez az orvosi ág, nem tudtam mire számíthatok, lesz-e vizsgálat vagy egyáltalán bármi. Végül egy alapos kórtörténeti kikérdezés történt a beszélgetés alkalmával, valamint a doktor úr átnézte a korábban elvégzett laborokat, hogy teljes összeképet kaphasson a történtekről és az egészségügyi állapotomról. Fizikai vizsgálat nem kifejezetten történt kivéve annyi, hogy a lábaimon megnézte a visszerességet. Végül leírta szakmai véleményét, miszerint egyértelműen szükséges vérhígító alkalmazása a következő lombiknál, sőt már a stimuláció első napjától, valamint a fennálló hármas mutáció miatt (PAI-I, MTHFR C677T, MTHFR A 1298C) történhetett nagy valószínűséggel a magzat elhalása is. Ezzel az új információval és szakvéleménnyel mentünk végül újból a klinikára vissza június 26-án. Már a klinika bejárati ajtaján is nehezen léptem be, nem akartam ott lenni ismét. Fél évvel ezelőtt azt hittem, hogy többé oda nem kell bejárnom heti rendszerességgel és elfelejthetem a nevét is a helynek. De most ismét a kapu kilincsét fogtam és léptem be az ajtón. Ismét megnyomtam a lift gombját, amely vitt föl arra a bizonyos negyedik emeletre. 

 

Miért érzem azt, hogy még azok sem értenek meg akikkel egy sorson osztozunk? Talán mert mindenki története más és más, s csak a helyszín köt néha össze bennünket. Senki sem tudja pontosan, hogy mi mindent tettünk már meg ezidáig, hány műtéten, orvosi vizsgálaton és kezelésen vagyunk már túl, de még az érzéseink mélységét sem értheti meg senki. Ahogyan mi sem másokét, ezért érezhetjük a csoportokon belül is a magányt. A társas magányt.