Missed ab. és műszeres befejezés

 

 

2024. január 26-át sohasem fogom elfelejteni míg élek. 

Mit sem sejtve megjelentünk férjemmel a választott orvosunknál, hogy megkezdhessük vele a közös "munkát". Átbeszéltük a fontosabb információkat és adatokat, majd kitöltötte a várandósgondozási kiskönyvem ráeső részét. Én úgy számoltam, hogy az utolsó menstruációmtól kezdődően 9+2 hetes vagyok, viszont az orvos másképp számolta. Ő a beültetés napját vette, majd azt, hogy egy 5 napos embriót kaptam vissza így 5 napot rászámolt lényegében a terhességi hétre, így jött ki végül a hivatalos 10+0 hetes terhességem. Jöhetett a vizsgálat, amit már úgy vártunk. Azt tudni kell, hogy férjem most először lehetett bent velem a vizsgálaton és most először láthatta ő is a babánkat. Felfeküdtem az ágyra és első körben egy sima hasi ultrahangot próbáltunk meg. Mivel hátrahajló méhem van, ezért nehezen lehetett látni a képet így végül átváltottunk hüvelyi ultrahangra. Mikor néztük a monitort, ott már volt egy rossz érzésem, mert pontosan tudtam, hogy mit kellene látnunk de nem láttam. Nem láttam semmiféle mozgolódást. Végül az orvos is megszólalt, hogy őszintén sajnálja, de nem lát szívcsőpulzálást. A géppel is próbálta bemérni, de ott sem detektált szívhangot. A magzat méretei alapján a 8. héten állhatott meg a fejlődésben váratlanul. A diagnózis Missed ab. "missed ab-ot (missed abortion), ami befejezetlen vetélést jelent, de megkésett vetélésnek is nevezik. Ez legtöbbször a 12. hét előtt következik be, ám az embrió elhalása után nem megy végbe normál időben a vetélés, a kilökődés folyamata akár heteket is késhet. Ez általában a 6-12." Onnantól kezdve nem hallottam semmit a saját gondolataimon kívül. Nem emlékszem rá, hogyan távoztunk és pontosan mit mondott az orvos csak pár szavát kaptam el fél füllel. Őszintén kifejezte sajnálatát, majd elmondta, hogy abba kell hagynom a progeszteron pótlást és várjunk 2 hetet, hogy esetleg beindul-e a vetélési folyamat magától. Ha mégsem így lenne, 2 hét múlva jöjjünk vissza és kiír műszeres befejezésre. 

Aznap végtelenül összetörve, de még viszonylag "jó" állapotban viseltem a híreket. Természetesen az ember nem gondol előre ilyenekre, de mindig tudatában kell annak lenni, hogy meg van az esélye ennek a tragédiának is statisztikailag. A korábbi vérzések miatt sosem voltam teljesen megnyugodva, de hittem abban, hogy csak ennyi nehézséget kapunk még az élettől utána pedig már csak a boldogság következhet. Rá következő napon viszont kegyetlenül fejbe vágott a valóság. Reggeltől estig a könnyeimmel és az érzéseimmel küzdöttem. Férjem minden percben mellettem volt de mégis vigasztalhatatlan voltam ennek ellenére. Úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, fulladoztam az érzéseimben és a könnyeimben, mint amikor víz alá merülsz... nem tudsz meghalni de folyamatosan küzdesz a levegővételért és próbálsz felfelé törni, de valami vissza húz. Egy elnyújtott szenvedés és haláltusa jellemezte a napjaimat. Reggel-este nyugtatót szedtem, hogy tudjak valamennyit pihenni legalább, hogy végre kikapcsoljon az agyam és ne gondoljak semmire, csak aludni akartam de felkelni már nem belőle. Azután rájöttem, hogy ez így nem mehet tovább, nem fogok ölbe tett kézzel ülni és várni arra, hogy vajon mikor indul be a vetélés, mit fogok látni, átélni. Hogyan fogom kezelni azt amikor távozik az egyetlen boldogságom, amire mindennél jobban vágytam az életben. Szóltam az orvosomnak, hogy nem fog menni, nem vagyok jól ezért szeretném kérni a műszeres befejezést. Ezt még hétvégén írtam neki, és hétfőn már jött is a válasz, hogy máris intézkedik. Meg is nyugodtam amennyire csak lehet ilyenkor...majd ugyan ezen a napon este elindult egy enyhe vérzés. Valószínűleg kezdett ürülni a progeszteron hormon, így a szervezetem érzékelte az elhalt magzatot és elindult a vetélés. Az orvos szerint egy erősebb menstruációt várhatok, azonban ha bő vérzés jelentkezne menjünk be a Róbert kórház ügyeletére ahol ő is rendel. Mivel ez egy magánkórház nem tudtam, hogy van ügyelete, de jó volt tudni, hogy van hova fordulni ha baj lenne. 

Éjjel 3 órakor keltem arra, hogy már erősödő vérzésem van de még mindig csak mensi jellegű. Az első sokk akkor ért amikor hatalmas szövetdarabok kezdtek távozni belőlem. Aki érzékeny erre a témára az most ne menjen tovább, de aki esetleg hasonlót készül átélni - amit őszintén sajnálok - az innen megtudhatja, hogy hogyan zajlik le egy 8 hetes magzattal való vetélés. (Nem minden eset egyforma, mindenki másképp éli át és ahány szervezet annyi reakció. Van akinek enyhébb és van akinek intenzívebb lefolyású. Nem a fájdalomküszöbön múlik, hanem szervezettől, a terhesség előrehaladottságától és egyéni fizikai adottságoktól.)

A szövetdarabok szó szerint olyan méretűek voltak amire egyáltalán nem számítottam. Borzalmasan ijesztő volt és nem is tudtam hirtelen, hogy mit kezdjek a látvánnyal. Szó szerint csirkemáj méretű és kinézetű darabok potyogtak belőlem, görcsökkel és vérzéssel kísérve. Az elején még elviselhető volt minden, bírtam...elviseltem csak legyen vége. Mikor éreztem a görcsöt utána jött egy kis nyomásérzés majd szaladtam a mosdóba és jöttek a darabok. Ez nagyjából hajnali 5 óráig így ment, amikortól hirtelen erősödni kezdett minden tünet. A görcsölés még a tűrhető de már erősebb fájdalmak közé sorolódott, a darabok már 10 percenként jöttek, s mikor távozott utána óriási zuhatagban jött a tiszta vér. Szinte vízfolyásszerűen, volt hogy egymás után többszöri "kitöréssel". Ekkor már kezdtem aggódni, de úgy hittem, hogy valószínűleg a nehezén megyek át és fokozatosan múlni fog minden. Ezen a ponton már nem kerestem a magzatot sehol, csak mentem a wc-re amikor éreztem, majd lehúztam. Biztos voltam benne, hogy már nincs velem ilyen mennyiségű vérzés után.

Reggel 8 óra volt amikor kifejezetten intenzív görcsöket éltem át folyamatosan erősödő (a korábbinál is erősebb) vérzéssel. Ekkor gondoltam arra, hogy ez már nem lehet normális, ez már nem egy "erősebb menstruáció" és valami baj lehet. Kifejezetten rosszul voltam, végül úgy döntöttem, hogy irány a kórház. Férjem bepakolt egy táskát nekem a kórházi léthez hasznos dolgokkal - sajnos tapasztalatból már pontosan tudtam, hogy mi fog kelleni ténylegesen, így nem kellett sokat gondolkodnom rajta - majd elindultunk. Ekkor már 9 óra lehetett, a Hungárián végig jőve a reggeli forgalom nagyobb része lefutóban volt, szóval viszonylag lazább forgalomban de 40 perc alatt értünk be. Út közben már iszonyatos fájdalmat éreztem, olyan volt mintha ülve még erősebb lenne a fájdalom, ezért gyakran kapcsoltam ki az övet és guggoltam le az ülés elé. Ilyenkor tudott könnyebben távozni a vér is és picit meg is könnyebbültem tőle. Alattam végig törülköző volt, plusz a legnagyobb betét, de éreztem, hogy már mind1 az egésznek, csupa vér vagyok.. A reggeli hidegben leengedett ablakkal tudtam csak túlélni, kezdtem elgyengülni. Az ujjaimból és lábamból ment ki a vér, elhidegültek és remegtek. Az arcomat éreztem, hogy fokozatosan hagyja el a melegség és egyre hidegebbnek érzékeltem. A tükörből egy elfehéredett sötét karikás szemű arc nézett vissza rám. Levegő után kapkodtam, de csak nehezen jött, mint aki szívószálon keresztül próbálná a levegőt venni. Küzdöttem. Ezer évnek tűnt az út, de végre begurultunk a parkolóba és besétáltunk. Gyorsan becsekkoltattak minket, de már ment föl a telefon, hogy érkezünk. A második emeletre felérve a pultnál újból bejelentkeztünk és kérték, hogy a váróban - ahol mások is várakoztak a vizsgálatokra - foglaljunk helyet. Közöltem, hogy képtelen vagyok leülni. Egyrészről mert annyira rosszul vagyok, hogy lehet onnan már nem állok föl, másrészről már teljesen tele volt a betétem és folyamatosan éreztem, hogy ömlik belőlem a vér. Ebbe senki nem szeretne beleülni és várni a többi ember között a sorára. Szerencsére azonnal megértették és kinyitottak nekünk egy vizsgáló szobát. Ott egy szülésznő mutatkozott be nekünk és kérte, hogy várjunk kicsit (üljek le addig....) amíg az orvos ide nem ér. Persze nem tudtam leülni, viszont guggolni jobban esett, így ebben az állapotban görnyedve próbáltam a kérdésekre válaszolni. Pár másodpercen belül már olyan rosszul voltam, hogy elkezdtem epét hányni. Akkor egy pillanat alatt oda pattant a szülésznő és gyorsan alám terített egy pelenka lapot a földre, majd azzal a lendülettel a kezébe vette a mobilt és azonnal hívta az orvost, hogy most azonnal jöjjön. Minden olyan gyorsan történt, azonnal körülöttem termett 5 személy is. Jelen volt a szülésznő, egy vagy két nővér már nem tudom, egy nőgyógyász és a részlegvezető főorvos úr is. Amíg tartottak, hogy ne essek össze a fájdalomtól addig egyikőjük segített lehúzni rólam mindent, de folyamatosan távoztak belőlem a nagyobbnál nagyobb méhnyálkahártya darabok, csak úgy potyogtak belőlem, már a földről takarították. Felsegítettek a vizsgálóágyra, ahogy egy gyors hüvelyi ultrahangot végzett a nőgyógyász és a főorvos úr együttes konzíliummal. Ott közölték, hogy még egy az egyben bent van a magzat és hogy még koránt sincs vége a vérzésnek, de mivel már eddig is rengeteg vért vesztettem és még valószínűleg fogok is, el kellene végezni a műszeres befejezést. Szinte megváltásként gondoltam rá, csak legyen vége ennek a borzalmas rémálomnak és a fájdalomnak. 

Gyorsan átöltöztettek kórházi hálóruhába, kaptam egy ideiglenes hálós bugyit új betéttel és tolószékben toltak át a betegszobába. Férjem loholt utánunk a csomaggal, próbáltam instruálni, hogy mit hogyan csináljon, de nehezen tudtam koncentrálni bármi másra a fájdalmon kívül. A szobába begurulva ismét elfogott a rosszullét és újból jött az epehányás. A már indulófélben lévő szobatársam adta gyorsan oda a vesetálat amire már nem volt szüksége. Egy pillanatra felnéztem rá, hogy megköszönjem de még az ő arcán is aggodalom mutatkozott, úgyhogy nem tudom hogyan nézhettem ki külső szemlélődőnek, de biztosan nem jól. Átsegítettek az ágyamba, ahol folyamatosan ciklikusan törtek rám a görcsök, közben jöttek a nővérek és próbáltak vért venni. Harmadjára találtak vénát, majd egy másik ápolónő is próbálta betenni a branült, de mondta, hogy össze vannak esve a vénáim, ezért sajnos többször próbálkozott. Semmit nem éreztem szinte belőle a görcsölés miatt, úgyhogy egyáltalán nem bántam a szurkálásokat. Amikor végre sikerült, egyből kaptam is a fájdalomcsillapítót, ami viszonylag hamar hatni kezdett szerencsére és fokozatosan múltak a fájdalmak. Közben férjem töltögette a beleegyező nyilatkozatokat helyettem, majd húzta föl rám a kompressziós harisnyát. Jöttek még vérnyomást mérni, ami szintén harmadjára sikerült, mert mérni is alig lehetett már, eközben az aneszteziológus is megérkezett és kérdezett a kórtörténetemről. A következő percekben már jött is értem a műtőssegéd, aki hordágyon áttolt a műtőbe. Ez az egész onnantól kezdve, hogy megérkeztünk odáig, hogy tolnak a műtőbe nagyjából 20 perc alatt történt, szóval el lehet képzelni, hogy ennyi mindent milyen rövid idő alatt kellett megoldaniuk, de gond nélkül és szervezetten történt minden. Átemeltek a műtőasztalra, ahol hiába fűtött az ágy és hiába voltam betakarva az egész testem remegett és rázott a hideg. Nem félelmemben, hanem már szinte sokkos állapotban lehetett a testem ettől az egésztől, a fájdalomtól és a vérveszteségtől. Nem sokra rá már aludtam is. Mikor felébredtem már az ágyamban voltam a férjem pedig fogta és simogatta a kezemet. Nagyjából egy órával később bejött a főorvos úr is aki elmondta, hogy már szinte teljesen lezajlott a vetélés, azonban a magzat elakadt a méhnyakban vagy méhszájban (már nem emlékszem pontosan melyiket mondta a kábultságom miatt) és ez okozta az extrém görcsöket, mert feszített szét, de nem tudott távozni. Talán nem voltam még eléggé kitágulva nem tudom, de már nem is számít. Mikor felébredtem viszont a fájdalom teljesen eltűnt és úgy éreztem, hogy vége van. Azt a napot még bent kellett tölteni a kórházban, de késő délután 5 órakor haza lehetett menni, elengedtek. Azóta itthon próbálok pihenni, enyhe vérzés és kisebb görcsök még vannak de semmi ahhoz képest amin túl vagyok. Három hét múlva ismételt kontroll vizsgálatra kell menni, hogy minden rendben gyógyul-e, de a fizikai gyógyulás semmi ahhoz képest, ami a szívemmel és lelkemmel történt az elmúlt napokban. Úgy érzem sok idő kell ahhoz, hogy ezt fel tudjuk dolgozni, gyászolni tudjunk és a későbbiekben továbblépni. A következő lombik időpontját fél évre foglaltam le, addig is csak egymásra a gyógyulásra és a regenerálódásra koncentrálunk ez idő alatt. De soha nem adjuk fel azt, hogy egyszer mi is szülők lehessünk, megyünk tovább kis pihenő után és várjuk teljes szívvel és szeretetünkkel a mi kis szivárványbabánkat.