Veszteségünk - gyászfolyamatok

 Tudom, hogy az a kis lélek, aki itt volt velünk ha csak egy rövid időre is, de minket választott szüleinek és én hálás vagyok érte. Köszönjük, hogy itt voltál és reméljük fentről figyelsz és vizsgázol ránk mint a kis angyalkánk.

"Ha valami jönni akar, hadd jöjjön.

Ha valami maradni akar, hadd maradjon.

Ha valami menni akar, hadd menjen."

 

Nem kellett sokat gondolkodnom a történtek után, hogy miként szeretnék megemlékezni és hogy egyáltalán szeretnék-e. Magától értetődő volt, hiszen akármilyen rövid időre is volt itt velünk az angyalkánk akkor is itt volt. És én ezt nem szerettem volna a szőnyeg alá söpörni és egyszerűen tovább lépni. Számomra ez nehezebb lett volna mint a gondolata annak, hogy csak volt egy babánk. Már rég szemeztem egy hasonló festménnyel, amit valahol láttam korábban és tudtam, hogy szeretném megfesteni majd, hogy a gyerekszoba falát díszítse majd amikor megérkezik a csodánk. Végül úgy alakult, hogy emléknek készült el a szomorúságom és veszteségem jelképeként. Azt kell mondjam, hogy terápiás hatással bírt, minden percét élveztem a festésének, és addig csináltam amíg készen nem lett, nem álltam meg vele talán csak egy gyors evés alkalmára. Sokan keresik azt a formát, amellyel az érzéseiket ki tudják fejezni egy veszteség után és szerintem a művészet az egyik legszebb útja ennek. Minden percet amit a megfestéssel való koncentrációba fektettem élveztem, mert addig is megpihentek a gondolataim és a lelkem is. Mindenkinek csak javasolni tudom akkor is, ha nem éppen egy Picasso. Nem számít milyen lesz a végeredmény, mert csak az oda tartó út a fontos, a közben kiadott érzelmek és gondolatok, amelyek a papíron megszáradva ott is maradnak belőlünk. 

 

Az első lépése gyászomnak a festés volt, a második egy olyan tárgy ami mindig velem lehet ezentúl, de mégsem feltűnően csak csendben és csak én tudom, hogy ott van velem. Ez nem más mint egy kis karkötő. Először úgy gondoltam készíttetnék egyet, de végül találtam egy oldalt (pedig nem kifejezetten kerestem), ahol pontosan azt mutatta a medál, amire gondoltam és amire emlékezni szeretnék ezzel. A GRAV handmade az ékszereket a maguk kis letisztult szépségében mutatja meg, kézzel készült gondos munkájával, ezért esett rájuk a választásom. Amint megláttam ezt a darabot azonnal tudtam, hogy nem kell tovább keresnem, pontosan azt szimbolizálja amit elképzeltem magamban. "Örökké az én babám." "Örökké velem."

A harmadik lépés gyászomban pedig nagyon egyszerű, az egyetlen fotó amink a babáról készült, gyönyörű keretben mutatja meg emlékét számunkra. Mindenkinek más a gyászfolyamat, és mindenki tegye azt ami a neki legjobban eső ilyenkor. Bárki bármit mond, hogy ez nem továbblépés hanem inkább elengedni kellene.. ne foglalkozz vele. Ez is egyfajta elengedési folyamat csak nem abban a formában ahogy más látja. Számomra ezeken a folyamatokon átmenni volt szükséges ahhoz, hogy most már jobban legyek és fokozatosan múljon a fájdalom.

Hadd segítsek azoknak is akik inkább szívesen olvasnának a témával kapcsolatos könyveket, mert segítséget nyújthat számukra, ha sorstársakról és hasonló veszteségen átesettek történeteiből töltekeznének. Van akinek ezt jelenti a feldolgozás és a gyász ha tudjuk, nem vagyunk egyedül.

Singer Magdolna: Asszonyok álmában síró babák
„Tudom, hiábavaló már ezen keseregnem, de állandóan visszaforgatom az időt, és elképzelem, ahogy a szülésznő a mellemre teszi a babámat. Soha nem láttam őt. Most meg kell elégednem egy ultrahangképpel, meg azzal, ahogyan a fantáziámban él.” 

Anna Elina Isoaro & Mira Mallius - Azon az éjszakán tél lett

"A finn szerzőpáros kötete egy hiánypótló mesekönyv, mely az egyik legfájóbb témát, az újszülött vagy még meg sem született kisbaba elvesztését dolgozza fel. Jóllehet sokkal több család érintett ebben a kérdésben, mint gondolnánk, gyakran előfordul, hogy a gyászolókat körülvevő családtagoknak, ismerősöknek nincsenek szavai, eszközei a segítségnyújtáshoz, így inkább hallgatásba burkolóznak. Ezt a gyötrelmes, tehetetlen csöndet töri meg az Azon az éjszakán tél lett őszinte gyerekhangja. Mi történt velünk? Hogyan formálhatjuk beszéddé az érzéseinket valakiről, aki úgy áll a legközelebb hozzánk, hogy meg sem ismerhettük őt? Szabad-e még ezután örülni az életnek? És ha igen, hol születik a remény?"

 

Hermann Irén - Egy életem. Egy halálom.

„A napból a reggelek a legnehezebbek. Kinyitni a szemed és ráébredni mindahányszor a megváltoztathatatlanra. Mintha a gyógyító álommal visszalépnél jó pár kockát az élet nevű társasjátékban, ám reggel büntetőkártyát húzol: dobj újra!”