Bántó segítség

 

"Talán jobb így."

"Tudom szörnyen hangzik, de lehet jobb is így, mintha betegen született volna."

"Tovább kell lépned."

"Nem maradhatsz ebben a lelkiállapotban."

"Legközelebb egészséges lesz."

"Majd legközelebb.."

"A férjed nem tud segíteni továbblépni?"

"Ez nem egy élet volt, hanem csak egy lehetőség."

"Még szerencse, hogy korai terhesség volt."

"Túl vagy rajta, és úgy látom már jól vagy."

"De hát azt hittem, hogy már jól vagy, miért sírsz?"

 "Tegnap jól voltál, ma mi történt, mi a baj?"

Kedves család!

Tudom, hogy nehéz ilyenkor mit mondani, de ezek olyan mondatok, amik nem segítenek ebben a helyzetben. Mert erre nincsenek szavak és nincs magyarázat sem, bármennyire is próbálunk értelmet találni az egésznek. Ezek a mondatok a saját családtagjaimtól hangzottak el, és tudom segítő szándékkal, de mégis többet ártanak vele mint segítenek. Kérlek, hagyjátok megélni az érzelmeket, hagyjatok időt és teret az érzelmeknek, mert nem lehet és véleményem szerint nem is szabad elfojtani őket. A továbblépés pedig nem 1-2 hét alatt megy végbe. A gyászfolyamat mindenkinél egyéni idő és engedjétek meg, hogy az adott személy döntsön arról, hogy mikor lép tovább, ne szabjunk neki időt. 

 Az elmúlt időszakban próbáltam magamat újból felépíteni, megtalálni és megerősíteni. Nem tagadom, még mindig elgyengülök, ha meglátok valamit, ami emlékeztet az elvesztett babámra, de már nem esek olyan mély gödörbe mint az első napokban. Még mindig hihetetlen számomra, hogy az egyik pillanatban még itt voltunk együtt, a következő pillanatban pedig már nem. Elvettek tőlem valamit, valamit amire mindennél jobban vágytam. 4 éve küzdöttünk azért, hogy teherbe tudjak esni. 4 évig hónapról hónapra, kezelésekről kezelésekre jártunk, folyamatos vizsgálatokra, műtétekre, száznál is több injekciót adtam be már magamnak (a legkülönbözőbb félét), rengeteg gyógyszert szedtem már be, doboznyi terhességi tesztem mutatja a hónapok és évek sikertelenségét és fájdalmát. Most, amikor azt hittük mindennek vége és már csak az álmunkat élhetjük, hirtelen föl kellett ébrednünk újból a valóságban. Elvették az álmomat. Így hát senki nem várhatja el tőlem, hogy lépjek csak úgy tovább. Te aki talán éppen ezeket a sorokat olvasod és osztozol fájdalmamban, engedd meg magadnak a gyász folyamatát és ne hagyd magad befolyásolni mások - akár a családtagok -  véleménye által sem. Minden úgy történjen ahogy te akarod, ez a te tested és a te lelked. Te ismered magad legjobban. Ne hagyd másoknak elbagatelizálni a történteket, mert nem ők élték át hanem te. Te vártad a babádat, figyelted ahogy fejlődik, ahogy fokozatosan növekszik a pocakod, nézted az ultrahangon a pici mozgolódását, s hallgattad szívverését, neked kellett szembesülnöd a szörnyű hírrel, te csináltad végig a vetélést és/vagy műtétet, te fogtad a kezedben magzatodat vagy emelted ki a wc kagylóból. Te élted át a testi és lelki fájdalmakat, ezt más nem értheti meg, ezért semmi joguk bántva "segíteni". Kedves család, nektek csak annyi a feladatotok, hogy ott legyetek, támogassatok. Nem kellenek szavak sem, ha nem tudjátok mit lehetne ilyenkor mondani. Főzzetek egy ebédet nekünk, porszívózzatok fel esetleg, segítsetek hajat mosni vagy felöltözni. Húzzátok el a függönyöket, legyetek ott. Ha kiöntenénk a lelkünket csak hallgassatok meg, és vegyetek mindent őszintén komolyan, ne bagatelizáljátok el a hallottakat. Kérlek csak ennyit tegyetek meg és máris könnyebb lesz ha csak egy kicsivel is. 

 

Egy családtaggal történt beszélgetés alkalmával, amikor még szinte friss volt minden élmény, de már tudtam beszélni róla, olyan szavakat is kaptam, amire nem számítottam. Később tudatosult bennem, hogy mit hallottam és csak utólag éreztem megbántva magamat érte. Bántam, hogy nem jegyeztem meg, és nem álltam ki magamért. De hogyan is tehettem volna, hiszen még fölocsúdni sem volt időm a veszteség után, még túlságosan is el voltam mélyülve a gondolataimban ahhoz, hogy hirtelen reagálni tudjak a kijelentésre, így most tüskeként szúrja szívemet a gondolat. Újra és újra lejátszom magamban, hogy mit mondhattam volna. Arról beszéltem éppen, hogy milyen volt a kórházban - amikor olyan rosszul voltam a fájdalomtól, hogy előre görnyedve félig guggolva azt éreztem mindjárt összeesek, majd ezután indult meg az epehányás is, akkor pattant oda egy kedves szülésznő, aki a derekamat simogatva próbált nyugtatni, de közben már mobilon hívta az orvost sürgősen, hogy jönnie kell - akkor azt a reakciót kaptam, hogy „szülésnél senki nem simogatja a hátadat”. Természetesen egy enyhe mosollyal megtűzdelve a mondatot, mintha a szülés számítana csak igazán megélt eseménynek, de a vetélés az nem. Abban a pár pillanatban, nem is reagáltam rá semmit, de belülről üvölteni tudtam volna legszívesebben. Csak később vettem észre, hogy mennyire rágódom ezen a mondaton. Azt kellett volna válaszolnom rá, hogy lehet szülésnél nem simogatják, de amikor éppen szülöd meg a halott babádat akkor igen! Elnézést kérek, hogy másoknak senki nem simogatta a hátát, de nekem igen. Elnézést kérek, hogy éppen össze akartam esni a fájdalomtól, ami egyszerre szülési fájdalom, lelki fájdalom és a gyermekem holtan történő megszületése volt. Elnézést, hogy engem volt, aki támogasson, és elnézést, hogy ez történt velem!