Harmadik lombikunk

2024.09.17.

Szinte egy évre pontosan újból elindult a harmadik lombikunk és a második stimulációnk. Egyszerre érzem azt, hogy rengeteg idő telt el de még is gyorsan. Felfoghatatlan ilyenkor belegondolni, hogy mennyire szalad az idő, de azt tudom, hogy jó dolgokkal és pozitív élményekkel feltöltődve jutottunk el erre a pontra ismét. A stimuláció kicsit másképp néz ki mint a korábbiakban, sajnos az egyre romló AMH értékem (1,1) és az endometriózis okozta összenövések folyamatosan rontanak az esélyeinken, de ettől függetlenül megyünk tovább és nem hagyjuk neki, hogy teret nyerjen magának addig amíg el nem értük a célunkat. A stimuláció a ciklusom második napjától kezdődött lényegében ugyanazokkal a gyógyszerekkel mint a legutóbb, kivéve, hogy az egyik adagját egy picit megemelték. Ezek mellé becsatlakozott a vérhígító is most már és egy új tablettás gyógyszer, amiről azt mondták, hogy alacsony szteroid tartalmú, amely segít kordában tartani az endometriózist a stimuláció alatt. Legalább is az orvosom azt mondta, hogy külföldön már bevett szokás endosoknak szteroidot is adni lombikok alatt. Szóval úgy indultunk, hogy három szuri és egy tabletta. Az első ultrahang a ciklusom hetedik napján történt, ahol mindent rendben találtak, a tüszők már növögetni kezdtek, de még több kisebb méretű volt, ezért az egyik gyógyszer adagját megduplázták ettől a naptól kezdődően. A következő ultrahang két nappal később a ciklusom kilencedik napján volt esedékes. Itt szintén rendben találtak mindent és nagyjából 8-9 tüszőt lehetett látni, amelyek elég vegyes méretűek voltak. Volt nagyobb 20 mm átmérőjű, de volt több kisebb is még, nagyjából 15-17 mm közöttiek, ugyanakkor szépen növögettek, de az orvosom nem volt mégsem annyira optimista, úgy látta, hogy több tüsző nő a műtött petefészkemben, mint a még „épben” ami az új endometriómát tartalmazza. Ettől függetlenül mentünk tovább, szúrtam amit kellett. Az emelt adag miatt napi négy szuri és szokásos egy tabletta volt a sorrend, de emellé este hat órától becsatlakozott még további 4 napon keresztül egy ötödik szuri, amely a tüszők korai megrepedését hivatottak visszatartani. Ezt a ciklusom tizenegyedik napjától kezdve alkalmaztam, egészen a tizennegyedik napig, amikor is kaptam a telefont, a várva várt telefont, hogy mikor adhatom végre be a tüszőrepesztőt. A tizennegyedik napon este 22:30-kor másfél ampulla tüszőrepesztő csatlakozott a többiekhez és onnantól kezdve másnaptól szinte mindennel le lehetett végre állni. Nagyon érdekes volt az, hogy míg korábban nem tapasztaltam hasonlót, de az utolsó napokban egyfajta nyomás nehezült a mellkasomra, amelyet állandó köhögési inger kísért. Azt hittem beteg leszek, de nem jött ki végül rajtam semmi, mégis kicsit azért megrémített, hogy mitől lehet ez, valami baj van-e. A leszívás napja két nappal későbbre volt kiírva a ciklusom tizenhatodik napjára. Este összepakoltam mindent ami a listán szerepelt, hogy miket kell magunkkal vinni, de félig már rutinból csináltam az egészet, meg hát amúgy sem szükséges semmi extra: köntös, papucs, hálóing, víz és ennivaló. Utóbbiak azért szükségesek, mert nem engednek el úgy, hogy nem ettünk és ittunk. Ezt legutóbb figyelmen kívül hagytam és szinte nem volt nálam semmi, ezért most nagyon figyeltem rá és készültem szendvicsekkel és jó nagy kulacs vízzel is. 

Reggel bejelentkeztünk a pultnál, elköszöntem férjemtől, majd bekísértek a szobába a többiekhez akikkel aznap vártuk sorunkat. Jó társaság került össze úgy éreztem, sok közös téma volt és jó hangulatban telt a várakozási idő is. Öten voltunk a szobában és én voltam az első akit majd vinni fognak a műtőbe. Voltak akiknek ez az első ilyen beavatkozásuk, próbáltuk nyugtatni, hogy olyan jót fog aludni, mint még soha (megjegyzem így is lett, imádta a „cuccot”). Mosolyogva sétáltam végig a folyosón egészen a műtőig, ahol picit mindig várni kell, majd szólítanak, ha be lehet lépni azon a bizonyos ajtón. Bementem, felfeküdtem, az orvosom is hamar megérkezett. Pár szót még váltottunk aztán hamar aludtam is. Az ágyamban ébredtem, bár talán picit korábban már kezdtem föleszmélni, mert emlékszem rá, mikor átemeltek az ágyamban még félik kábultan de áradoztam a puha ágyról amibe belehelyeztek. A többiek meg is jegyezték, hogy mennyire aranyos voltam így bódultan is díjazni tudtam a kényelmet. Mindenki feje mellett van egy kis éjjeli szekrény, amelyen ott pihen az a papírlap amelyen az adataink és gyógyszereink szerepelnek és erre írja föl a nővér a leszívott petesejtek számát. Még csak éppenhogy kezdtem magamhoz térni, mikor mondja  a nővér, hogy tizenöt. Emlékszem hirtelen fölhajoltam, hogy „MI?” – mondom neki, hogy az lehetetlen. A nővér pedig erősködött, hogy márpedig tizenöt petesejt lett. Nem akartam hinni a fülemnek, hogy hogyan lett a jó esetben kilencből tizenöt petesejt. Na de itt nem állt meg az újdonságok listája, a tizenöt már határeset túlstimulációra, ezért nem akartam hinni a szememnek amikor infúzióra kötöttek. Azt mondták, hogy ezt azért kell, mely a sok leszívott tüszőfolyadék miatt ilyenkor a szervezet is sok folyadékot veszít hirtelen, amit pótolni kell. Kiderült, hogy nagy valószínűséggel a mellkasomon ülő súly is emiatt az enyhe túlstimuláció miatt alakulhatott ki. De elég hamar meg is szűnt a későbbiekben, viszont a köhögési inger még jódarabig elkísért a továbbiakban is.

Mikor már el lehetett menni nagyjából három órával később a kijelentkezésnél pont a pultnál volt az én doktornőm is akivel pont összetalálkozott a tekintetünk és egyből összemosolyogtunk és ő is meglepődött az eredményen, de nagyon bizakodó volt. Megkaptam a papírokat és mondták, hogy hamarosan hívni fog a biológus az eredményekkel kapcsolatban. Itt ugye mindig többdimenziós az ember félelme. Az első szint, hogy a leszívott petesejtekből hány volt az ami érett, utána mennyi termékenyül meg, azután mennyi jut el a harmadik, később pedig az ötödik napig, majd mennyi lesz fagyasztható. Tehát itt nem állnak meg az izgalmak, inkább csak most kezdődik. Másnap korán reggel jött is a hívás. A 15 db petesejtből 10 db volt érett és 8 db termékenyült meg. Mivel ilyen jó arányok lettek, ezért mindegyiket el is viszik az ötödik napig. Nagyon örültem ennek az eredménynek, de izgultam is, hogy vajon mennyi éli túl ezt az öt napot, mennyien lesznek a végére, de legjobban ilyenkor attól fél az ember, hogy csak egy maradjon legalább akit vissza lehet ültetni.

Egy hétfői napra esett a beültetés napja. Egyszerre várakozással és izgalommal vártam ezt a pillanatot és ismét vittem a kis csomagomat a klinikára boldogan. Mikor bekísértek a szobába ott ért egy enyhe arcul csapás a legutóbbi (tavalyi) körülményekhez képest. Most az ágyak helyett a szobában vagy tizenöt szék volt körbe rakva, mintha első iskolanapra jöttünk volna, ahol mindenki körbe ül és elmeséli mi történt vele a nyáron. Próbáltam felocsúdni a helyzetből és elfoglaltam egy széket magamnak. Szépen átöltöztem majd leültem és vártam, ahogyan a többiek is. Egy idő után oldódott a hangulat is, a kezdeti csöndet felváltotta a csacsogás végül, így jobban telt az idő is. Na igen, az idő.. Nagyjából 2,5 órát ültünk ott várva a sorunkra. Persze voltak akiket előbb is tudtak szólítani, azért mert az ő orvosuk előbb végezte ezeket a beültetéseket, az én orvosomhoz négyen tartoztunk, mi majdnem a legvégén voltunk a sornak. Valószínűleg előttünk még rendelésen volt a doktronő, majd ezután tudott velünk kezdeni csak. A lényeg, hogy ennyi várakozás után megint én voltam az első aki bemehetett abba a szobába ahol a csoda történik. Már ismerősként köszöntöttem azt az ágyat, ahova föl kell feküdni és várni, hogy elinduljon a visszaszámlálás.  De előtte még jön a biológus aki megmutatja az embriócskánkat és közli, hogy mennyi lett a végére. Na itt jött egy pici fekete leves a számomra. Kiderült, hogy a nyolcból csak hárman maradtak így az ötödik napra, amelyek közül most első körben a legerősebbet ültetik vissza a másik kettőt pedig még további egy napig elvinnék és hat naposan fagyasztanák. Kicsit csalódott voltam ugyan, de akkor ott csak annak az egy bogyónak tudtam örülni és a figyelmemet szentelni. Fölfeküdtem az ágyra, és minden gond nélkül visszakaptam az én kis bogyómat. Innentől kezdve már csak 14 nap és megtudjuk, hogy ez a kis lélek minket választott-e vagy sem.

 

Másnap reggel e-mailben jött a rossz hír. „A tovább tenyésztett embriók minőségileg alkalmatlanok fagyasztásra, így embriófagyasztás nem történt. Minden jót kívánva,”

Egész délelőtt a könnyeimmel küszködtem, de előtört belőlem a bizonytalanság érzése és nem tudtam parancsolni az elszabaduló gondolataimnak. Ha ezek az embriók sem élték túl a következő napot akkor az a kicsike akit visszaadtak vajon meddig bírhatja? Ő is csak egy napig még, vagy talán már aznap eldőlt, hogy nincs esélyünk? De hogyan bízhatnék akkor így tovább benne, tudva, hogy csak ő maradt nekünk. Nincs több lehetőség csak ha elölről kezdjük az egész stimulációs protokollt és őszintén szólva eléggé elfáradtam ebbe az egybe is. Nem voltak nagy reményeim, de azt gondoltam, ha legalább egy bogyót is sikerül fagyasztani az egyfajta biztonságot nyújtott volna a számunkra, hogy van kiért még visszajönni és harcolni. Így viszont reményvesztett lettem teljesen. Csúnya dolog, de abban az embrióban sem tudtam bízni aki itt volt velem és ki tudja éppen a megmaradásért küzdött, míg én itt sajnáltatom magamat. A következő napon igyekeztem magam túl tenni a kialakult helyzeten és arra koncentrálni ami a jelen helyzetben van. Gyógyszerek terén a szokásos procedúra zajlik, napi egy progeszteron injekció, napi kettő progeszteron kúp, napi egy vérhígító és az egy szem szteroid tabletta. A vitamonokat a korábban szedettekről lecseréltem Folát és D-vitamin cseppekre, és iszom mellé a szokásos gránátalmalevet, valamint ha éppen nem felejtem el – bár mostanában jellemző rám – iszom továbbra is szorgalmasan az inozitolt.

Beültetés után 1-4 nappal

Az előző beültetéshez képest most sokkal nyugtalanabb vagytok. Lehetséges, hogy nem voltam még teljesen készen lelkileg erre az egészre, ettől függetlenül próbáltam a legjobbat kihozni magamból. Az első napot pihenéssel töltöttem, sokat is aludtam, de a következő napokban már újból munkába álltam és vigyázva magunkra, de folytattam a megszokott életemet. Tettem-vettem, nem is gondoltam rá, hogy most éppen mi történhet odabent, csak remélni tudtam, hogy minden jó úton halad. A második és harmadik napon éreztem párszor enyhén tompa mensi jellegű fájdogálást, de csak pár másodpercig tartott, ezért nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. A negyedik napon napközben szintén rám tört ez a furcsa mensi jellegű tompa fájdalom, amelyet a méhemben éreztem, de most már kisugárzott a jobb combomba is megbénítva egy pillanatra az egész testemet. Ez is csak pár pillanatig tartott, de megijesztett. Vajon megint csak a gyógyszerek játéka vagy beágyazódás jele vagy szimplán csak meg akarna jönni? Nem tudom, de még nem temethetem el az egészet rögtön a negyedik napon ugye? Még van esély ennek ellenére is ugye? A negyedik napon este egy nagyon furcsa élményben volt részem. Nem mondanám, hogy egyedi eset volt, történt már velem ilyen korábban is, de nagyon-nagyon ritkán. Már aludtam és éppen egy kellemetlen álomban voltam, amikor hirtelen fölriadtam és minden porcikámat rázta valami furcsa érzés. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint mikor az embert rázza a hideg, de én mégsem fáztam, nem azért „dideregtem”, egyszerűen remegtem. Próbáltam magamra húzni a takarót, ami szintén nem segített, hiszen nem éreztem hideget. De akkor mégis mitől jöhet rám ilyen érzés vagy érzet?

Másnap kicsit elkenődött voltam egész nap. Valamiért mindig ezen a ponton fáradok el, amikor pont most kellene minden pozitivitásomat összeszednem és hitté formálnom, de nem megy. Jönnek a kétségek, a negatív gondolatok és a teljes lemondás. Szomorú vagyok, mert ez a bogyó nem ezt érdemli tőlem csak hát képtelen vagyok arra, hogy megembereljem magamat és elhiggyem, hogy megint sikerülhet a csoda. Keresgélem az interneten, hogy kinek hányadik napon mutatott már a teszt valamit, hogy kinek milyen képe van az embriócskáról, mert úgy látom az enyém még picit alulfejlettebb és nem tudok másra gondolni csak arra, hogy miért nem fog sikerülni. Ezt is le kell írnom a saját érdekemben, mert most jelenleg ezek a párbeszédek és történések zajlanak a fejemben, ezért kíváncsi leszek rá, hogy amikor jobb napjaim lesznek vagy esetleg mindezek után olvasom vissza, akkor mire fogok gondolni és hogyan emlékszem majd vissza ezekre a napokra és érzésekre.

Beültetés után 5-8 nappal

A következő napok egysíkúan teltek, lényegében nem történt semmi számottevő csak a szokásos nyugtalanságom zavarja a mindennapjaimat. Úgy érzem képtelen vagyok kivárni a további napokat, pedig a felén már túl vagyok. Még mindig nagy ürességet érzek és túlságosan is vizslatom a testem minden rezdülését és jelét arra, hogy történik-e valami odabent. Ennek ellenére csak a szokásos tüneteket tapasztalom, amit szinte minden alkalommal lehet ilyenkor érezni a progeszteronpótlásnak köszönhetően, ami nem hagyja, hogy valóságában érezzük a dolgokat és csak becsap folyamatosan minket az ál tünetekkel. A melleim már kevésbé érzékenyek és feszültek, szinte csak ha erősebben tapintom meg őket akkor érzem, hogy még érezhető valamennyire a feszültség bennük, de már nem olyan mértékben, mint az elején. A nyolcadik napon reggel mikor ürült a progeszteron kúp hatalmas mennyisége még az esti és a reggeli együtt, észre vettem talán egy kis barna foltot benne, de nem tudtam eldönteni, hogy jól látom-e annyira kevéske volt, szinte csak ilyen barna szálak jelentek meg benne. Arra gondoltam, hogy na jó itt a vége, de közben arra is, hogy ettől a rengeteg kúptól is lehetséges, hiszen nem tud megnyugodni sok napja már a hüvelyflórám, folyamatosan bombázom a kúpokkal, ami azután egész nap csak távozik, így nem csodálnám, ha mikrosérülések keletkeztek volna a hüvely falán, amitől lehetséges sokaknál barnázás vagy enyhe vérzés annak ellenére is, hogy minden rendben van. Fejben viszont egyáltalán nem vagyok a toppon, sehogy sem bírom ezeket a várakozással teli napokat és a folyamatosan rámtörő negatív gondolatokat. Mi lesz, ha nem sikerül? Mit fogunk tenni ezután és hol? Menjünk másik intézménybe, majd az megoldja az egészet? Nem tudom, megannyi gondolat cikázik ilyenkor az ember fejében és egyszerre éljük meg a mélységeket és magasságokat is. Nehogy már könnyű legyen..  

Bültetés után 9-12 nappal

A tizedik napon reggel váratlanul ismét találkoztam a nagy mumussal, mégpedig a barnázással. Legutóbb azt gondoltam, hogy csak egy egyszeri dolog lehetett, esetleg felmart a kúp vagy bármi más magyarázat amire ráfoghattam a dolgot. Sajnos ezen az ismételt alkalmon már egyértelműbben kivehetőbb volt mint legutóbb, hogy valószínűleg nem beágyazódási pecsételés lehet, hanem meg fog jönni  a menstruációm. Úgy döntöttem, hogy jó akkor nézzük meg mi a helyzet egy teszttel. Két opciót láttam reálisnak. Az első, hogy a progeszteron pótlás nem elegednő, de attól még ha a teszt pozitív akkor emelni kell az adagon minél előbb, ha a teszt negatív akkor tényleg csak meg akar jönni és nem sikerült ez most nekünk sajnos, akkor viszont feleslegesnek találom, hogy tovább szúrjam magamat a következő napokban. Szóval a tizedik napon este együtt leültünk és teszteltünk. Ideges voltam, de nagyjából tudtam mire számíthatok. A melleim érzékenysége teljesen elmúlt és gyakran fáztam, szóval a hőm is visszaeshetett ezidőre már. Vártuk azt a bizonyos öt percet, hogy leteljen és lehessen nézni az eredményeket. Megint kétfajta tesztet vettem mint legutóbb, egy digiset és egy korai Prediset. Egyszerre húztuk ki a tasakokból a teszteket és sajnálatunkra egyértelműen negatívat mutatott mindkettő. Mondanám, hogy sírtam meg minden, de nem. Annyira könnyedén tettem magamat túl rajta mint még soha. Tudtam, hogy ezen a ponton már biztosan látszódna valami ha velünk maradt a bogyó, de a szokásos hómező volt csak a csík helyén. Ennyi volt. Töprengtem kicsit, hogy hol csúszhatott el, de ez az egész az elejétől kezdve úgy hiszem "halálra volt ítélve". Kezdve az enyhe túlstimulációval amire úgy hiszem semmi szükség nem lett volna, főleg endometriózis mellett ami már önmagában ront a petesejtek minőségén, folytatva ott, hogy ennyi embrióból csak egy maradt akit vissza lehetett ültetni. És jól tudom milyen az amikor nem mernek a szemedbe nézni és megmondani azt, hogy az embriócskád nem olyan szép és életképes mint lennie kellene, de azért minden áron visszaültetik, hogy elszenvedője legyen pont az a személy aki eddig is annyi mindent túlélt már, de kénytelen ismét a kudarccal szembe nézni. Emberséges ez? - kérdem én. Az ezt követő pár napban még alkalmaztam a támogató gyógyszereket, de a kúpot két nappal később le kellett tennem, ugyanis jelentkezett a rendes menstruációm végül. Ezután még két napig szútam a progeszteront és vérhígítót, emellé pedig szedtem a szteroidot csak tudtam, hogy már semmi értelme. Nem hazudok csináltam utána még pár tesztet elkeseredettségemben, de ez nem volt több, mint annak az érzése, hogy nekem mindent meg kell tennem amit csak lehet ebben a helyzetben. Ilyen a remény és a hit, mindig velünk van.. kár, hogy csak ez van nekünk. A 14. napon reggel végül a vérvétel is igazolta, hogy ez a lombik most nem sikerült és nem történt megtapadás sem, el sem indult a terhesség. Végre letehettem ténylegesen a gyógyszereket és bele tudtam magam engedni a feladásba. Azt hiszem valamiféle gyászfolyamaton mehettem át a következő időszakban, mert éreztem mindent amit ilyenkor lehet. Haragot, fájdalmat, szomorúságot és levertséget, kedvtelenséget. Bő két hét kellett hozzá, hogy ezt lezongorázzam magamban, de addig minden megfordult a fejemben. Haragudtam az életre megint, hogy miért nem engedi meg nekünk a boldogságot. Haragudtam az orvosomra és az egész klinikára. Haragudtam azokra a személyekre akik ugyan ezen mennek keresztül, de nekik mégis sikerült. Majd ezután jött csak az igazi letargia, amikor enni sem volt kedvem, nem éreztem éhséget és csak a telefonomba akartam belebújni, pörgetni a tiktokot és nem beszélgetni senkivel. A barátaimtól eltávolodtam, nem kívántam senki társaságát még a saját férjemét sem. Ő ezt meg is értette, és olyan napokat töltöttünk együtt ami alatt mindenki a maga kis világába kuckózhatott be anélkül, hogy számon kérnénk egymáson. 

A haragom és csalódottságom már régre visszavezethető a klinikát illetően, ezért most véglegesen úgy döntöttem, hogy új helyen folytatjuk a lombikokat. Szerettünk volna külföldre menni, de férjemnek közbe szólt egy sürgősebb műtét, aminek muszáj megoldódnia, ezért van pár hónapunk arra, hogy még egyszer, talán kétszer de itthon megpróbáljuk. Viszlát 5 év, viszlát klinikánk, viszlát doktornő és viszlát csalódottság. Ezen a helyen annyi minden történ velünk, hogy már csak az emlékek miatt is azt érzem, hogy képtelen lennék újra betenni a lábamat ide. Az összes műtétünk (varicocele, herebiopszia, endometriózis műtét), mind a három inszemináció, mind a három lombik, vetélés és műszeres befejezés, minden itt történt. 

Most búcsúzunk!