Emberi kapcsolatok a meddőségi küzdelem világában

 

Mikor belekezdtünk az utunkba még egyedül éreztem magamat benne. Ketten a világ és a kihívások ellen. De később szépen lassan minél több idő telt el, annál több személyt sikerült megismernem, akik szintén ebben a helyzetben vannak, így végül elmondhatom, hogy több olyan kapcsolatot sikerült felépítenem, ami akár egy életre szóló barátság kezdete is lehet. Nagyon sokan keresik azokat a sorstársakat, akiknek a történeteik vagy csak a tapasztalataik olyan plusz lendületet és motivációt tudnak adni, ami segít bennünket a tovább lépésben és abban, hogy nem szabad feladni, csak menni tovább. De át kell néznünk a túloldalra is, hogy lombikosnak lenni mit is jelent a közeli kapcsolatainkra nézve. Gyakran vettem észre magamon, hogy egy idő után már nem szerettem baráti vagy családi társaságban lenni. Féltem tőle, hogy látszik rajtam annak a nyoma, hogy mennyire megvisel az, amin éppen keresztül kell mennünk, vagy az esetleges kérdésektől. Féltem attól, hogy gyerekek között legyek, hogy mosolyognom kell rájuk akkor is, amikor bennem egy világ fájdalma tombol, azért mert nekem nem lehet. Ezek az érzések automatikusan bekapcsolódnak egy idő után, de leállítani már nehezen lehet őket. Sokszor mikor ültem a klinika várótermében és láttam jönni a pocakos kismamákat, rossz érzés fogott el. Minden létező képzelőerőmet összegyűjtve fókuszáltam arra, hogy megmagyarázzam azt, hogy miért én érdemelném meg jobban, hogy most ott üljek én is abban az állapotban. Ezeken az érzéseken mindenki keresztülmegy, és gyakran érezhetjük magunkat emiatt „rossz” embernek vagy egyedül, pedig csak az elkeseredettségünk beszél belőlünk. Ezt is el kell tudnunk fogadni, mint a folyamat része, a mi részünk. Visszatekintve, úgy érzem, hogy akkoriban mikor ezekre gondoltam, lényegében egyfajta gyászfolyamat játszódott le bennem, aminek éppen a harag fázisánál járhattam. Haragudtam mindenkire, akinek megadatott az, ami nekünk nem, és haragudtam a helyzetünkre. Bármit tettem, bármennyire is próbáltam nekifeszülni az egésznek, mindig csak annál rosszabb lett. Azt kell, hogy mondjam nincs konkrét megoldás, csak az, ha próbáljuk ténylegesen feldolgozni amit az élettől kaptunk, ha abbahagyjuk saját magunk megerőszakolását és próbáljuk nem letolni a torkunkon a bánatot, hanem valóban foglalkozunk érzéseinkkel. Megértőnek, együtt érzőnek és türelmesnek kell lennünk magunkkal szemben, mert megérdemeljük magunktól a kedvességet, ha már az élet éppen nem az hozzánk, s citromból limonádét készítenünk. Sokan ezt a megemészthetetlen bánatot nem tudják kezelni, ezért elnyeli őket teljesen a megoldhatatlannak tűnő feladat, melyet valószínűleg másokra vetítenek ki rosszabb esetben. Sajnos találkoztam már több hasonlóan kétségbeesett sorstársammal, akikben úgy hittem megbízhatok, de hiba volt. Nagyon óvatosnak kell lennünk egymással, mert sosem lehet tudni mi játszódik le a másikban, ő hogyan éli meg a helyzetét.

Összeismerkedtem egy lánnyal, akiknél rossz spermakép miatt nem sikerült hosszú ideje természetes úton a teherbeesés, így kötöttek ki végül a meddőségi klinikán. A beszélgetős csoportunknak köszönhetően kezdtünk el beszélgetni, segíteni egymásnak saját tapasztalataink átadásával. Mindig igyekeztem érdeklődni, hogy milyen folyamatoknál járnak aktuálisan, szurkoltam és próbáltam információval, vagy ha úgy adódott, lelkitámasszal szolgálni. Egy idő után rá kellett jönnöm, hogy ő csak két esetben érdeklődik felőlem. Ha számára szükséges tőlem valamilyen információ, vagy ha én vagyok abban a helyzetben, hogy sikerült-e a beültetés vagy sem. Több érdekes és kétértelmű megjegyzéseket is kaptam ettől a személytől, és esküszöm úgy éreztem mindig, mintha azt várná, hogy nekünk ne sikerüljön. Ha beszélgettünk és meséltem neki arról, hogy milyen vélt tüneteim vannak, folyton lehúzott a negatív megjegyzéseivel, és csak akkor írt, amikor vérvételre kellett menni az eredményért. Szinte fülemben hallottam azt a megkönnyebbült sóhajt, amit akkor adott ki magából, amikor azt írtam, hogy negatív. Tudtam, hogy nekik sem lehet könnyű, már több beültetésen voltak túl sikertelenül, amikor a mienk váratlanul sikeres lett. Onnantól kezdve nem akart velem többé beszélni a folyamatban lévő lombikjukról sem, amit világosan ki is jelentett a számomra. Onnan tudom csak, hogy sikeres lett az utolsó beültetésük valószínűleg, hogy akkor keresett meg, mikor a hormonpótlás leépítéséről kérdezett. De még ebben a pillanatban sem volt képes megnyílni és őszintének lenni, mert ahogy írta „a miattunk történtek miatt nem akar róla beszélni”. Elfogadtam, és többé nem beszéltünk. Nem bánom, de haragudtam magamra egy rövid ideig, hogy megbíztam és megnyíltam valakinek, akinek nem lett volna szabad. Nem tudhatom más hogyan éli az életét, milyen szellemben, de muszáj megéreznünk, ha valaki mérgező személy számunkra.

 

Egy másik esetben történt, amikor is nem volt semmilyen barátkozási szándék, egyszerűen rám írt egy hölgy abból a csoportból ahova férjem miatt csatlakoztam. Ez a hölgy ugyan abba a helyzetbe került, mint amibe mi, tehát a férjének vagy párjának – már nem emlékszem pontosan – a diagnózisa szintén azoospermia volt. A hölgy érdeklődött nálam, hogy én ezt hogyan éltem meg, milyen érzésekkel vagyok a helyzet iránt és tudnék-e valamilyen tanáccsal szolgálni, hogy merre lehet ilyenkor elindulni. Én elmeséltem neki, hogy nálunk hogyan is derült erre fény, és azóta mi mindent megtettünk annak érdekében, hogy mégis szülőkké válhassunk. Ekkor a hölgy lényegében elkezdte nekem azt ecsetelni, hogy ő az én helyemben elválna, mert sosem lehet gyermekem a férjemtől és ő ezt csak jó tanácsként mondja, mert ő is ezen gondolkodik. Azt hittem lefordulok a székemről, mikor ezeket a sorokat olvastam. Nem értettem, hogy hirtelen hogyan válthattunk ekkorát a tanácskéréstől a válásig. Ha ő így érez és így gondolkozik az az ő élete, de másnak ilyen meggondolatlanul és bántóan nem lett volna joga véleményt formálni. Én inkább úgy gondolom, hogy a férjünket nem azért választjuk magunk mellé, hogy gyereket adjon nekünk, hanem, hogy társunk legyen az életben akár nehéz akár könnyebb időszakban is. Természetesen mindenkiben ott van az ősi ösztön a fennmaradásra és örökítésre való vággyal, viszont nem tudom elképzelni, hogy hogyan lehet mélyen kapcsolódni valakihez, akit csak azért választunk, hogy gyermeket nemzen nekünk. Az nem szerelem, hanem csak egy megállapodás, egy megalkuvás.