Ünnepek lombik alatt

 

Karácsony, Új év, Ünnepek

Az ünnepek a legtöbb ember számára a fényről, a meghittségről és a reményről szólnak. De amikor valaki éppen a lombikprogram közepén jár, a karácsonyi izzók ragyogása egészen más színben tündököl. A fények mögött ott vibrál a várakozás feszültsége, a csillogás alatt pedig egy szív dobog, amely nemcsak az ünnepeket számolja vissza, hanem a napokat is a következő vérvételig, a tesztig, vagy a beültetés utáni pillanatig, amikor kiderül: sikerült-e végre.

A lombikprogramban az ünnepek alatt benne lenni kettős teher. Miközben minden a szeretetről és a családról szól, az ember újra és újra szembesül azzal, ami még hiányzik. Az asztalnál elhangzó jókívánságok – „jövőre már hárman lesztek” – lehetnek kedvesek, de szúrhatnak is, mert az elmúlt években is így kezdődött minden december: hittel, mondatokba csomagolt reménnyel, majd csendbe fojtott csalódással.

Egy újabb sikertelen évet összegezni önmagában is nehéz. De amikor a kudarc nem egy el nem ért cél, hanem egy meg nem született élet ígérete, akkor a számvetés nem pontokból, hanem könnyekből áll. Amikor ismét nem sikerült a beültetés, amikor a csoda – amelyre minden hormoninjekció, minden orvosi vizsgálat, minden imádság irányult – ezúttal sem érkezett meg, akkor az ember nemcsak egy lehetőséget gyászol el, hanem egy egész év reményét.

A karácsonyfa alá tett kistakaró is erről szól. Nem csupán babona, hanem rituáléba rejtett vágy: hátha most meghallja az univerzum, hátha most elég erős volt a hit, elég kitartó a lélek, elég hangos a szív kérése. A takaró puha szálai minden évben ugyanazt suttogják: „Gyere. Várunk.” És amikor a fa alatt marad, érintetlenül, az ember mégis újra összehajtja, és elteszi a következő évre. Mert bár a csoda késik, a remény makacsul marad.

Ilyenkor az ünnep nem a beteljesülésről szól, hanem a túlélésről. Arról, hogy mosolyt varrunk az arcunkra, miközben a lelkünk csendben számolja a veszteségeket. Arról, hogy tovább megyünk, akkor is, ha a testünk és a szívünk fáradt. Mert a lombikprogram legnagyobb hősei nem csak azok, akiknek elsőre sikerül, hanem leginkább azoké, akik minden sikertelenség után is képesek újrakezdeni.

Az ünnepek alatt lombikban lenni azt jelenti: a csodát nem kívül, hanem belül hordozzuk. És bár még nem érkezett meg a karácsonyfa alá, egyszer talán a kezünkben lesz. Addig pedig marad a hit, a gyertyaláng és a szív rendíthetetlen, törékeny ereje.

Ígérem neked, hogy egyszer a te csodád is elérkezik, egyszer te is végre postolhatod mindenhová, hogy ez az év a tiétek, és a szomorú ünnepeket a boldogság váltja fel.